Tegnap Air-koncert után a Dürerben folytattuk a pecsás rozéfröccsel és bélgyilkos csapolt sörrel megkezdett ivást. Nem tudtuk, milyen zenére számíthatunk az Ajtósin, de a véletlen egy egész jó bandát dobott utunkba, a meglepően sokrétű zenéjét és színpadképét színvonalasan kombinálni képes Callistót a posztmetálnak is hívott fészek finnországi csücskéből.
Háromezer volt a beugró a kisterembe, és mivel nem sokat tudtunk a bandáról, sőt a szerb Htont és a Pozvakowski előzenekarokról is lemaradtunk, természetesen semmit se akartunk fizetni, szerencsére már nem is kellett. Voltak kábé nyolcvanan, ami a Callisto előadását elnézve igencsak kevésnek tűnik, hiszen szépen kimatekozott zenéjüket energiával teli színpadi megjelenéssel adták elő. A számok java a balladázás után dzsesszes körítéssel, olykor szintetizátorral megtámogatva csúszott át zúzásba, de talán ez volt az egyetlen előre kiszámítható elem a koncerten. A zenészek nagyon érezték egymást, a közönség főként bólogatás szintjén volt egységes, de a hét-, nyolcperces számok tetőpontjain, ahol a melankólia kemény gitárjátékba megy át, mindig együtt mozdult a kisterem.
A csapat énekes nélkül kezdte működését, és Jani Ala-Hukkalát hangját hallva kijelenthető, hogy ügyesen tették, hogy nem úgy folytatták. Szerencsére a kereszténység eszmerendszerét középpontba helyező szövegvilág nem nyomja rá bélyegét a hangzásra, ezért a templomi metál-hangulat szóba sem jöhet velük kapcsolatban. A koncert egyes részeinél erősen bevillant a Tool, de ennek ellenére a Callisto dzsesszel puhított metálja és élő előadásuk őszinte lendülete tök egyedivé teszik őket.
