Ezerszer futottunk már bele, a neve elé dj-betűjelzést aggató hülyegyerekbe, aki olyan triviális buta zenét produkált, hogy a legelvetemültebb amfetamin-kórosok is felsikoltottak. Sokszor kérdeztük, ez nem hallja, hogy rossz, amit csinál? Most megkaptuk a választ: nem, élvezi!
Tegnap este kaptam ezt a linket egy végtelenül egyszerű, ám nagyon addiktív játékról. „Ezt nézd meg vazze, két órája nyomom és nem tudok leszakadni” – írta a kolléga és igaza lett, én sem tudtam.
A játék készítői pillanatokon belül elhitetik velünk, hogy mi aztán értünk a zenéhez, és olyan szépen toljuk a parasztvakító megoldásokat, hogy azonnal elkezdünk gondolkodni, fel is kéne lépnünk a produkcióval. Kiválasztjuk a stílust, aztán csak szép sorban bekapcsolgatjuk az ütemeket, a pergődobokat, a cineket és addig nyomogatjuk a szinti-hangokat, amíg csak kedvünk tartja. Az ügyes programnak köszönhetően, bármit-bármilyen formában keverhetünk (vehetünk ki, vagy kapcsolhatunk be), állandóan hihetőnek tűnik a dolog.
Vigyázat, tényleg addiktív, és könnyen azt hihetjük, hogy jó, amit csinálunk. Most szólok, nem az. Én is produkáltam magam legalább egy órán keresztül, de a környezetem megfenyegetett, hogy azonnal elásnak a kertben, ha nem hagyom abba.
