CSATLAKOZZ!

HOLLYWOOD ARANYKORA

Visszatér a Ted Leo and the Pharmacists!

Visszatér a Ted Leo and the Pharmacists!   Ez egy meglepően jó hír, hiszen ez a zenekar egy meglepően jó kezdet után tűnt el, meglepően sok időre a homloktérből. Szerencsére Ted Leo rendezte sorait és most a tagcserék és a kiadókkal való bénázás után a zenekar megállapodott a Matador Records-szal. A nem csak legendás, de örök túlélő kiadó 2010. március 9-ére írta ki a Brutalist Bricks című új album megjelenését, amivel lehetőleg jó időre kihúzza a szarból a sokszor igen szerencsétlen sorsú bandát.   A tavasszal megjelenő albumból már van egy szám ízelítőként, ami egy elég ütős, mélyen az amerikai zenében gyökeredző power pop lemezt sejtet. Reméljük ez így is lesz, hiszen tavasszal ki ne szeretne ilyen számokra lépkedni a bimbódzó virágok között, akár egy gondtalan, naiv bakfis.   A zenekar egyébként egy komoly, amerikai turnét is bevállalt márciusra:   03-11 Cleveland, OH - Grog Shop 03-12 Pontiac, MI - The Crofoot 03-13 Chicago, IL - Bottom Lounge 03-14 Madison, WI - High Noon Salon 03-15 Minneapolis, MN - First Avenue 03-19 Seattle, WA - Neumo's 03-20 Portland, OR - Doug Fir Lounge 03-21 Portland, OR - Doug Fir Lounge 03-23 San Francisco, CA - Great American Music Hall 03-27 Los Angeles, CA - Troubadour 04-04 Atlanta, GA - The Masquerade 04-05 Carrboro, NC - Cat's Cradle 04-07 Philadelphia, PA - First Unitarian Church 04-08 Washington, DC - 9:30 Club 04-09 New York, NY - Irving Plaza 04-10 Boston, MA - Paradise   Remélhetőleg utána a közelünkben is járnak majd, hogy többek között az eddigi legjobb számukat is eljátsszák:     Kár, hogy a klip erős esélyekkel pályázhatna a világ legjellegtelenebb klipje kategóriában.
Tovább

Gyalázatos kreténség - videó

Adott a Minivan Highway című szerzemény, és a hozzá tartozó büntető jellegű klip, ami már annyiszor húzott ki embereket a depresszió mély bugyrából, hogy simán megérdemelne egy Béke Nobel-díjat, már ha ezért osztanák.

 

 


Aztán jön egy magát jó fejnek gondoló tinédzser, aki azzal kívánja építeni ingatag személyiségét, hogy eltátogja a nagyvilágnak a dalt és azt gondolja ez vicces.

 

 

Nem az!

 

A fejlődés egy másik szintjén álló versenyző, aki már megpróbál némi szolgáltatást is belecsempészni, azzal, hogy megmutatja, ő biza el tudja játszani gitáron is. Kár, hogy csúszik és kár hogy béna.

 

 

 

Zárásnak itt egy remix, ezt pedig kérjük hozzászólásban szétcincálni. Ha meg nem teszitek, akkor pedig nézzük meg újra az eredetit.
 

Tovább

Kő kövön nem marad

Képtelen vagyok eufémisztikusabban fogalmazni: kettő darab bitang nagy underground legenda játszik ma este Budapesten, a Dürer Kertben. A főzenekar az Entombed, amely annak idején a Left Hand Path című debütalbumával lerakta a klasszikus, láncfűrész-szerű gitárhangzással operáló svéd death metal alapjait, majd később a Wolverine Blues és a To Ride, Shoot Straight And Speak The Truth lemezeire olyan kiváló rock and roll-os beütésű, mégis könyörtelen hangzású dalokat írt, hogy az említett két korong a mai napig megkerülhetetlen hivatkozási alap mindenkinek, aki egy kicsit is otthon van a keményebb zenében. Az ezeket készítő felállás persze már a múlté: Uffe Cenderlund gitáros már rég a Disfear tagjaként reszel, míg Nicke Andersson dobos megunva a pergőcsapkodást, a projectként indult, nemrégiben feloszlott The Hellacopters gitáros-énekeseként lett nagyon nagy rocksztár. A későbbi Entombed-lemezek közül aztán nem is tudott kikerülni akkora eresztés, mint az említett két anyag, habár azokon is található egy-két remekül elcsípett téma: ilyen például az alant látható Chief Rebel Angel, amelyhez ezen a felvételen a Stockholm Royal Ballet táncosai szolgáltatják a beteg látványt.

 


 

A másik legenda az amerikai Merauder, akik a kilencvenes években taposták ki annak a később metalcore-nak nevezett stílusnak ösvényét, amely most az egyik legnagyobb underground trend lett. Itt persze nyoma sincs a mai csapatokra jellemző klasszikus heavy metal-ihlette gitárjátéknak, és a frontember Jorge Rosado sem énekel fennakadt szemekkel keserves dallamokat. Van viszont tömény Slayer-hatás, komoran rugdosódó középtempó és tapló bömbölés: és ezekből a zenekar az idei God Is I lemeznél sem volt hajlandó jottányit sem visszavenni. Az alant látható videó az egyik legklasszikusabb Merauder dalra, a Masterkillerre készült, aminek Rosado ekkor még meglévő, hihetetlen Piroska-copfjai mellett még az az érdekessége, hogy a nunchakuval hadonászó pali pontosan úgy néz ki, mint Dai Si-Fu Emin Boztepe.

 


Tovább

Véletlen Callisto a Dürerben

Tegnap Air-koncert után a Dürerben folytattuk a pecsás rozéfröccsel és bélgyilkos csapolt sörrel megkezdett ivást. Nem tudtuk, milyen zenére számíthatunk az Ajtósin, de a véletlen egy egész jó bandát dobott utunkba, a meglepően sokrétű zenéjét és színpadképét színvonalasan kombinálni képes Callistót a posztmetálnak is hívott fészek finnországi csücskéből.

 

Háromezer volt a beugró a kisterembe, és mivel nem sokat tudtunk a bandáról, sőt a szerb Htont és a Pozvakowski előzenekarokról is lemaradtunk, természetesen semmit se akartunk fizetni, szerencsére már nem is kellett. Voltak kábé nyolcvanan, ami a Callisto előadását elnézve igencsak kevésnek tűnik, hiszen szépen kimatekozott zenéjüket energiával teli színpadi megjelenéssel adták elő. A számok java a balladázás után dzsesszes körítéssel, olykor szintetizátorral megtámogatva csúszott át zúzásba, de talán ez volt az egyetlen előre kiszámítható elem a koncerten. A zenészek nagyon érezték egymást, a közönség főként bólogatás szintjén volt egységes, de a hét-, nyolcperces számok tetőpontjain, ahol a melankólia kemény gitárjátékba megy át, mindig együtt mozdult a kisterem.

 

 

A csapat énekes nélkül kezdte működését, és Jani Ala-Hukkalát hangját hallva kijelenthető, hogy ügyesen tették, hogy nem úgy folytatták. Szerencsére a kereszténység eszmerendszerét középpontba helyező szövegvilág nem nyomja rá bélyegét a hangzásra, ezért a templomi metál-hangulat szóba sem jöhet velük kapcsolatban. A koncert egyes részeinél erősen bevillant a Tool, de ennek ellenére a Callisto dzsesszel puhított metálja és élő előadásuk őszinte lendülete tök egyedivé teszik őket. 

 

Tovább

Pumpálós játék – betegeknek

Ezerszer futottunk már bele, a neve elé dj-betűjelzést aggató hülyegyerekbe, aki olyan triviális buta zenét produkált, hogy a legelvetemültebb amfetamin-kórosok is felsikoltottak. Sokszor kérdeztük, ez nem hallja, hogy rossz, amit csinál? Most megkaptuk a választ: nem, élvezi!

 

Tegnap este kaptam ezt a linket egy végtelenül egyszerű, ám nagyon addiktív játékról.  „Ezt nézd meg vazze, két órája nyomom és nem tudok leszakadni” – írta a kolléga és igaza lett, én sem tudtam.

 

 
A játék készítői pillanatokon belül elhitetik velünk, hogy mi aztán értünk a zenéhez, és olyan szépen toljuk a parasztvakító megoldásokat, hogy azonnal elkezdünk gondolkodni, fel is kéne lépnünk a produkcióval.  Kiválasztjuk a stílust, aztán csak szép sorban bekapcsolgatjuk az ütemeket, a pergődobokat, a cineket és addig nyomogatjuk a szinti-hangokat, amíg csak kedvünk tartja. Az ügyes programnak köszönhetően, bármit-bármilyen formában keverhetünk (vehetünk ki, vagy kapcsolhatunk be), állandóan hihetőnek tűnik a dolog.

 

Vigyázat, tényleg addiktív, és könnyen azt hihetjük, hogy jó, amit csinálunk. Most szólok, nem az. Én is produkáltam magam legalább egy órán keresztül, de a környezetem megfenyegetett, hogy azonnal elásnak a kertben, ha nem hagyom abba.

Tovább