Az Undead fesztivál immár hivatalosan sem halott. Ott voltunk az újraélesztéskor, melyhez mintegy hatórányi, minőségi deathmetalra volt szükség. Riport a Dürerből.

Az amerikai Nile új nagylemezét bemutató Európa-turnénak budapesti, Planetnoir Industries, a KVLT BP és a Phoenix Music Hungary szervezte állomásán a két amerikai nagyágyú és a kisebb, olasz ágyú mellett a szervezők négy hazai deathmetal-bandát is meghívtak a kisterembe, akik rendre a nagytermi átcuccolások ideje alatt szórakoztathatták a nagyérdeműt. Az ötlet remekül működött, mert így a mieink is megkapták a nekik kijáró figyelmet, a headliner-zenekarok roadjai pedig háborítatlanul végezhették a munkájukat.

A  lineup egyébként is kifejezetten masszívnak ígérkezett, mert a szervezők "nem érték be" annyival, hogy a műfajt alapjaiban is meghatározó, két igazán illusztris banda turnéállomását biztosítsák, pedig már ez önmagában teltházat ígért volna. Itt kérem, minőségi szórakoztatás folyt, hiszen a műfajban járatos honfitársaink bizonyára mindannyian elégedett bólogatással olvasták végig a négy hazai zenekar nevét a szórólapon. Csupa remek, ígéretes banda, ráadásul azt a logisztikai nonszenszt is megoldották, hogy választanunk kelljen egy magyar kedvencünk és egy amerikai atyaúristen között. Ezt már csak azzal lehetett volna elrontani, ha mondjuk elhanyagolják a kisterem hangosítását. Szerencsére nem így történt.

A rendezvény igen korán teltházközeli állapotokkal várt, már az olasz Embryo picit-cyber muzsikáját is egy kellemesen megtelt nagyterem hallgathatta végig, persze ekkor még mindenki inkább csak ismerkedett a sörével, a hangulat kissé visszafogott volt. Sokkal kevésbé volt visszafogott viszont a kisteremben a Kill With Hate, sőt a pontos kifejezés inkább az volna, hogy elképesztően odabasztak!

Suffocation

A srácok maximálisan kihasználták a nekik jutó rövid időt, az egységnyi idő alatt elkövetett mészárlásban ők lettek az est koronázatlan királyai. Jó volt látni szép számú rajongói bázisukat is (elég könnyen kiszúrhatók, mióta a banda beleerősített a merch-be, és többféle, feltűnő póló-, trikó-, pulóver-, illetve széldzsekidizájnt kínálnak a támogatásért cserébe), akik a zenekarral együtt szépen megcsinálták a hangulatot.

Magunkhoz térni nem volt idő, a nagymedencében a szemfüleseket már a legendás, szintén amerikai Suffocation fojtogatta. (Elnézést, nem tudjuk kihagyni a poént.) A brutal-deathmetal és a technical-deathmetal alműfajok első mérföldkövének, kis túlzással atyjának számító zenekarra méltán voltunk oly sokan kíváncsiak, még azzal együtt is, hogy előre tudható módon Frank Mullen énekes nélkül indultak turnézni.

Most épp Ricky Myers volt a beugró a Disgorge-ból, aki pechjére épp valami torokgyíkkal küzdött, de ez szerencsére az énekteljesítményén nem annyira hagyott nyomot, mint a beszédén. A zseniális Hobbs, Marchais, Talley és Boyer azonban szemre és fülre is kifogástalan formában nyomták le a show-t, ráadásul a terjedelmes Suffocation-antológiából is rutinosan válogattak össze egy egészséges egyveleget a régi, régebbi és újabb nótáikból, kötelező darabok inkluzíve, így összességében senkinek nem lehetett panasza a koncertre. Jól is szóltak, különösen Talley dobjai, bár a jó öreg Hobbs csemegének számító szólói sajnos néha el-elvesztek a sújtólégben.

Ricky Myers, a beugró - a Disorge-ból a Suffocationbe

A kisteremben a Lévai Balázs vezette szegedi Gravecrusher rendes, normális, sátánista deathmetalja is kiválóan működött, Suffocation ide-vagy-oda. Szép számmal hallgattuk meg őket, egy igazán remek, intenzív, szuggesztív előadást nézhettünk végig, jó hanggal és felszabadultan, de profin előadott, hibátlan zenével.

Az est másik nagyágyúja, a technical-deathmetal egyiptológiai tanszéke és jelenleg talán legnépszerűbb bandája, a Nile sem okozott csalódást. Sanders mesterék épp az új albumot turnéztatják, így komoly esély volt rá, hogy az új anyagok fognak dominálni, de itt is egy igazán egészséges válogatás szolgált a show alapjául, ami ennek ellenére nem volt felemás.

Gravecrusher

A banda az új lemezen szakított az eddigi kompozíciós hagyományaival, ahogyan Sanders fogalmazott: most először írtak úgy dalokat, hogy végig a hallgató volt a fókuszban. Igyekeztek felhagyni az eddigiekben jellemző, esetenként az összbenyomás rovására menően komplex kompozíciókkal, illetve a már-már öncélú virtuozitás erőltetésével. Állítólag nagyon nehéz szülés volt, mert igazán kíméletlenül kellett eljárniuk, minden egyes riff, témavezetés, fill az összkoncepciót és az egészséges balanszt volt hivatott szolgálni, bármi ami ezen túlmutatott, a papírkosárban landolt. Persze, mondhatnánk, hogy pedig pont ezekért szeretjük a Nile-t, de nyilvánvalóan sokunknak épp ez volt az egyetlen "problémája" a zenekar munkásságával. Ennek megfelelően komoly kíváncsisággal és magas elvárásokkal közelítettünk az új lemezhez, és szerintünk sikeres volt a projekt, valóban emészthetőbb, és hosszabb távon szórakoztató anyag lett, mint az eddigiek.

Nile

Egy koncerten azonban félő, hogy az új cuccok felborítják az üdvös konzisztenciát. Nos, nem így volt, szépen adagolták a friss anyagot az urak, számos nagy klasszikussal övezve, tökéletesen tálalva. Iszonyat profizmus áradt minden momentumból, még a kisebb műszaki baki ellenére is (valami gyász volt Karl Sanders gitárjával, de csak a Defiling the Gates of Ishtar nóta látta kárát.) A gitárvirtuóz egyiptológus egyébként hibátlan ceremóniamester is volt a maga szerény módján: több ízben is lelkesítően kommunikált a közönséggel, sőt, egy-egy konkrét arccal az első sorokból.

A show vége felé kiemelt egy figurát, aki állítólag az összes dalt szóról szóra végigénekelte, majd egy másikat, aki egy kábé húszéves Nile-pólót viselt. Szemmel láthatóan el volt ájulva a magyar közönség odaadásától, többször nagyon meg is lettünk dicsérve. Az igazi dicséret persze őket illeti, a sűrű és hosszú turné ellenére sem tűnt senki fásultnak, vagy szétesettnek. Egyöntetűen nagyon magas minőségben rakták oda tudományukat a színpadra: George Kollias, aki talán a világ jelenleg legjobb dobosa - de abból tényleg nem engedeünk, hogy top3-as - valami egészen lenyűgöző volt, de Sanders is hozta a formáját; szép, precíz szólói és síron túli vokáljai is remekül átjöttek, ahogyan Dallas Toler-Wade is kifogástalanul énekelte végig a koncertet. Zárószámnak pontosan azt a dalt szánták, amit mi is javasoltunk volna, ha megkérdeznek: Black Seeds of Vengeance. Igazi élmény volt, pláne, hogy az Embryo énekese és Boyer a Suffocationból is besegítettek a hörgésbe.

Age of Agony

Egész este iszonyat magas volt a mérce, hiszen a nagyágyúk mellett a hazaiak is briliánsan szerepeltek, de a vége felé közeledve sem adott lejjebb a minőségből senki. Közvetlenül a Nile után a kisteremben emberes kihívás kiállni még talán egy idén húszéves zenekarnak sem, de ennek nyoma sem volt az Age of Agony koncertjén. Felszabadult, vérprofi előadás volt, a nagyszínpados roppant technikázás után szemmel láthatóan jól esett mindenkinek ez az autentikusan képviselt, régisulisabb hangzás, amit Pápai Kálmán frontember reszelős torka koronázott meg. Ahogy azt kell, letépték a fejünk, minden faxni nélkül, hiába, ez a műfaj nem az udvariaskodásról és a finomkodásról szól. A gitárok hangképének részletgazdagsága valahol elveszett a hangosítás során ugyan, de ez ennek a stílusnak majdhogynem még jól is áll, nem is panaszkodott senki.

Éjfélhez közeledve jött az est fénypontja, és ezzel le is lőttük a poént. Bizony, a Gutted mindenkit lezenélt. Hangsúlyozzuk, mindenkit - beleértve a headlinereket is. A srácok vélhetően tartottak tőle, hogy nem sokan várják meg az ő performanszukat egy ilyen késői időpontban, mert Hajnali Sanyi kétszer is külön megköszönte, hogy ennyire későn, ennyire sokan ott vagyunk még. Egy kellemesen teli kistermet vert rommá a lassan húsz éve gyilkoló Gutted horda, akik legalább annyira élvezték a lelkes tömeget, mint mi az előadást.

Gutted

Sanyi szokásához híven sokat kommunikált és viccelődött velünk, egy Gutted-koncerten a dalok közötti iszogatás, törölközés is élményszámba megy, olyan dumája és karaktere van. A közvetlen hangnem, a jó poénok és az interaktivitás még a Gutted-szűz nézőt is azonnal családias hangulatba helyezik, nemcsak a sok régi rajongó, hanem mindenki otthon érezhette magát a fiúk előadása alatt. Sanyi az első sorokból néha még duettpartnerre is lelt, ezek rendre jól sültek el, az ilyesmi is sokat hozzátesz a fílinghez. A kompozíciós zseni Dróti (Drótos Gábor) fenomenális gitárjátéka teljesen alap, sajnos a szólóknál picit fakó volt a hang, de egy ennyire lehengerlően jó koncertet ez sem tud lerontani.

Sándor Tomi dobjátéka megintcsak az élménykategória, még úgy is, hogy a szerkója állandóan szét akart esni, szegénynek két nóta között egyik kézzel törölköznie, másik kézzel állványt csavaroznia kellett. A semmihez sem hasonlítható, sajátos kompozíciókkal operáló, technikás Gutted-hangzást hibátlanul hozták a fiúk, és ez már önmagában elég volna egy baromi jó koncerthez, de itt most tényleg minden együtt volt: az egyedi sound, a kiváló dalok és zenészek, egy ellenállhatatlan frontember, vérprofi, kifogástalan és őszinte előadás, felszabadult, közvetlen, rohadtjó hangulat.

Hajnali Sanyi folyvást táncra invitált minket, sőt még a koncert első felében meg is fenyegetett, hogy az utolsó dalra márpedig táncolni fogunk, ha akarunk, ha nem, mert lejön közénk ő is. Ez természetesen így is lett, de nemcsak beszállt a zúzdába, hanem végig énekelt is, a mángorlás legközepén, ráadásul úgy, hogy meg sem csuklott a hangja egyszer sem. Na EZ az igazi metál, gyerekek!

My Death Is Your Death

Még több kép a buliról!