A húszötvenre tervezett kezdést sem mi, sem pedig Neil Francis Tennant és Christopher Sean Lowe nem veszi komolyan, fél tíz előtt öt perccel még az One More Chance szól a színpadi hangszórókból. Aztán belekezdenek a legelső, Please album slágerével, a némiképp cinikus Opportunities-szel. Pet Shop Boys a Budapest Parkban július első hétfőjén.


Két középkorú angol vonul be, tarajossül-jellegű szerkóban. Illedelmes köszönés: Helló, Budapest! - az "s" gondosan ejtve - majd válaszul a refrén: money. Tennant szarkazmusa sem csökkent az évek alatt, társa, Chris Lowe pedig eztán már egy kurva szót nem szól az egész koncert alatt.

Létük lényegét leíró mottójuk: a „mindenki természetes, mi mesterkéltek leszünk” jegyében a PSB ismét extravagáns színpadi látvánnyal kényeztet bennünket. Egy dolog, hogy kábé minden második számnál ruhát váltanak (ilyen gyorsan nyakkendőt kötni?) de amikor örökzöld cserjének, vagy bikafejes fazonnak öltözve adják elő rezervált hangulatú számaikat, az kicsit mindenkiből kihozza az aha-érzést.

Mellettük két profi táncos, hol a háttérben, hol premierplánban pattog ide-oda másfél órán keresztül, a PSB aktuális kabalaállatának - ami leginkább egy borzas shetlandi póni csontvázára hajaz - maskarájában. Aztán megint vált a kép, a kivetítőn gigantikus nyomtatott áramkör rajza tűnik föl, az előtérben pedig két fehér, vetett ágy, bennük a két zenésszel, csak az arcuk látszik, testük a paplanra vetítve. Közben lézernyalábok mindenütt.

Az Electriccel turnéznak, de az aktuális lemez (vinilen is kiadták) számai ma este kisebbségben maradnak a nyolcvanas-kora kilencvenes évek darabjaival szemben. Bár személyes kedvenceink, a So Hard meg a Se a Vida é kimaradtak, az Actually-ról, Intospective-ről, és persze volt: Suburbia, I'm not Scared, West End Girls, Rent, It’s a Sin, Domino Dancing, Always on my Mind, Go West, majd végül az It’s Alright.

Az újak közül pedig az ágyban, párnák közt intonált Love Etc., vagy a Vocal. És megint megtörtént a csoda: az unalomig csépelt szintifutamok, loopok Chris Lowe kezébe kerülve valahogy értelmet nyernek, újjászületnek, amit leginkább a PSB-dalok megszámlálhatatlan feldolgozása bizonyít.

Másrészt Tennant intelligens dikcióját hallgatni abból a szempontból is igen felüdítő, hogy értelmezéséhez nem kell éveket töltenünk a Soho mélyén (persze némi könyvtárazás csak emeli az élvezeti értéket).

Föntről nézve a bulit, látnivaló volt, hogy abszolút vegyes arcok adták a disztingváltan szórakozó, szép számú fizető vendégsereget. Sokféle arc jött el, az apukája nyakában üldögélő hatévesforma kislánytól a programozóforma, roppant visszafogott párocskán át a diszkópatkány nőcikig. Eljöttek, és nem kellett csalódniuk: az este igazolta, hogy tisztán popalapú zene is lehet izgalmas, szórakoztató. Persze ehhez két korszakos zsenire is szükség van, akik A-kategóriás sztárként lassan harminc éve a popzene ikonjai.

Tizenegy után nem sokkal, befelé tartva a Soroksárin, nyolcméteres hófehér limó suhan el mellettünk. Holnapután Újvidék, aztán Lettország, később Svájc: hatvanhoz közel még nagyon távol a PSB-történet vége.

Prokai Gábor


Lájkold Facebook-oldalunkat!