A Sennheiser HD25 a fejhallgatók között maga a legenda. Története kísértetiesen hasonlít az egyszeri hifilemezjátszónak szánt, majd a dj-technika ipari standardjává vált, és több mint harminc éven át gyártott Technics SL-1200 lemezjátszó-szériáéhoz: egy eredetileg nem is arra a célra kifejlesztett termék ipari standarddá növi ki magát egy speciális, professzionális területen. Dr. Zoidberg most összehasonlította a letaszítandó királyt és a trónkövetelőt, a HD25-öt a HD8-cal. Koncertblog Technolog, második cikk (az első a friss Oscar-díjas Saul fia szintén friss Oscar-díjas hangmérnökével készített interjú).
Dj Minich, Zoidberg
Az elsősorban kültéren, tévé-, film-, és hangstúdióban, illetve egyéb, zajterhelt környezetben végzett közvetítési és lehallgatási munkákra kifejlesztett fejhallgató 1988-ban jelent meg a piacon. Ár/érték-aránya kiváló volt, miközben hosszú ideig kényelmes viseletet és meggyőző környezetizaj-izolációt biztosított, és egy szabadon elforgatható kagylóval segítette az egyoldalas monitorozást. Amellett, hogy pillekönnyű tömege ellenére egészen hihetetlenül időtálló és strapabíró anyagokból készült, moduláris konstrukciójának és a legendás Sennheiser-féle alkatrész-gazdálkodásnak köszönhetően bármely sérült, elhasználódott vagy meghibásodott elemét egyszerűen – akár házilag is – ki lehetett cserélni.
Az elégedett felhasználók számának szaporodásával hamar túllépett a neki szánt szerepen; egyéb területeken is felfigyeltek rá a szakemberek. A felsorolt előnyös tulajdonságait felismerve a HD25 BA típus például 1989 és 2004 között a British Airways Concorde-járatain is rendszeresítve volt az utazóközönségnek, de ugyanígy – viszonylag lineáris hangképének, magas érzékenységének és hangnyomásának, valamint példás részletező képességének köszönhetően – a szórakoztató- és zeneiparban is egyre inkább elterjedt. Az elégedett filmesek, hangmérnökök, hangtechnikusok, tévé- és sportriporterek után végeredményben a legjellemzőbb felhasználókká – akiknek a legnagyobb darabszámban értékesítették és értékesítik – a lemezlovasok váltak.
A típus egész egyszerűen minden igényt kielégít, amit egy lemezlovas az egyik legfontosabb munkaeszközével, a fejhallgatójával (a zsargon szerint: fülesével) szemben támaszthat. Hogy szép-e? Hát, inkább nem, mint igen, bár mára annyira beleégett a retinánkba, annyira hozzánőtt a dj figurájához az egyedi megjelenésű, csúnyácska, mattfekete, műanyag füles képe, hogy tulajdonképp már szépnek tartjuk. Hogy drága-e? Igen, a versenytársai között mindig a drágábbak közé tartozott, de legalább annyival – jellemzően még többel – többet is nyújt, mint más fülesek.
Nos, az egyébként meglehetősen racionális, megfontolt vállalat hírében álló Sennheiser gondolt egyet, és huszonöt évnyi, sikersztorivá nemesült szolgálat után elkészítette A Dj-fejhallgatót. Gondolták, ha a HD25-tel véletlenül beletaláltak a közepébe, és az elismerésre méltó kihívók rohamait is derekasan állták, akkor muszáj megpróbálni, mire jutnak, ha szánt szándékkal, koncentráltan a dj-k – egyébként azóta is változatlan – igényeire fejlesztenek. Knowhow és tapasztalat van dögivel, de vajon ez a házon belüli konkurencia tud-e trónt fosztani? Merthogy nem arról van szó, hogy a HD25-öt leváltanák, ó, nem! Sőt, a
negyedszázados évfordulót egy új, full-alumínium konstrukciójú kivitellel ünnepelték meg, ami meg aztán már tényleg a dj-füles non plus ultrája. (Na, meg megjelent az Activegard-technológiával felvértezett HD26 Pro is, amit például már nem is annyira promotálnak dj-közeli platformokon.)
És akkor ugyanebbe a medencébe bedobják a HD8 DJ-t két kisebb, olcsóbb, gyengébb testvérével együtt (HD7 és HD6 Mix), melyekkel minden szóbajöhető igénynek és pénztárcának megfelelni igyekeznek. Mivel jópár más felsőkategóriás gyártó csúcsmodellje után már hosszú évek óta jómagam is egy Sennheiser HD25-CII-t használok, a tesztelés során elkerülhetetlennek tartottam, hogy Az Etalonhoz viszonyítsam új munkaeszközöm. Vajon tényleg jobb, vajon tényleg sikerült nekik házon belül lenyomni az ipari standardot?
Nézzük, milyen az új harcostársam. Már a doboza rágyaláz a HD25 egyébként tök igényes csomagolására. De az Aiaiai TMA-1-esem (ami egyébként nem véletlenül egy-az-egyben a bevált HD25-konstrukciót és -ergonómiát követi) doboza is közel ennyire komoly, igényes cucc. Na, meg különben is, ez csak egy doboz, bár akárhogy is, ez az első benyomás. A Sennheisernél erre is különösen nagy hangsúlyt fektettek, ami ígéretes a továbbiakra nézve. A dobozban egy másik doboz fogadott. Pontosabban egy merevfalú, párnázott, strapabíró szövettel borított, kettécipzározható fülestartó táska, melyben külön hely van kialakítva a készüléknek, a lecsatolható kábelnek és a második szett fülpárnának.
Ez már végképp nem jellemző még ebben a királykategóriában sem, a legtöbben beérik a HD25-ösöméhez hasonló, primitív szütyővel, ami egyébként teljesen megfelelő, kivéve, hogy mechanikailag nem védi a fülest igazán. Egy ilyesmi rendesebb táska utólagosan beszerezhető az UDG, Magma és társaitól, egyébként baromi drágán. Az első komoly pluszpont tehát. Itt kezdi az ember először komolyabban átértékelni az egyébként borsos, kilencvenezer forintos árat. Kinyitva kezünkbe foghatjuk magát a HD8-ast, és itt, azt elnézegetve, fogdosva következik a második nagy átértékelés, én itt például máris jogosnak kezdtem érezniaz árcédulát.
Bizony, ennyire durván jó minőségben meg van csinálva! Valójában döbbenetesen komoly cucc benyomását kelti a full-masszív fémszerkezet, a bármerre, bármennyire csavarható fémpánt (ez sanszosan nem fog magától [!] eltörni, mint az Aiaiai fülesemé, hahaha), a precíziós szerszámok kifinomult magabiztosságával működő, gyönyörű, fémesen pozícióba klattyanó, „racsnis” kagylófelfüggesztés-tengely. Benne lézergravírozott Sennheiser DJ felirat, a pereme vékony Sennheiser-kék gyűrű, áhh, fullextra.
A párnák is masszívak, a memóriahabot a jól ismert fényes műbőrszerűség, illetve annak „kifordított”, bársonyhoz, velúrhoz hasonló felületű változata borítja. Én, ahogy a HD25-ösömnél is, azon nyomban lecseréltem a fényeset a bársonyos velúrra. A csere nem a szokásos ráhúzós-egyengetős metodika szerint megy, hanem vékony műanyag perem ki-bepattintós módszerrel. Elsőre fél az ember bátor lenni, de most mondom, hogy bátran kell, különben nem megy.
A kábelek is megérnek egy misét. Eleve alapáron kapunk kettőt. Egy háromméteres egyenest, és egy, a dj-zés szempontjából célszerűbb, másfél méteres spirálos „telefonkábelt” brutális minőségben: kevlárborítás (!!!) a törések, repedések ellen, masszív és szemet gyönyörködtető, a legapróbb részletekig kidolgozott csatlakozók, és OFC, természetesen. Hát, az én huszonötösömhöz még ha két szett fülpárna járt is ugyan, de két szett kábel már nem. Annak idején direkt a spirálkábeles verzióra lőttem, de az is csak egy sima acélkábel, és a strapát ugyan jól bírja, de már kissé megnyúlva is „vetemedik”, és összességében egyáltalán nem ipari standardhoz méltó minőségű, ennek ellenére hibátlanul teljesít az első naptól fogva.
Ami még kézbevételkor egyből föltűnik: a tömege. Bizony majdnem kétszer olyan nehéz, mint az öreg. Ez csuklóból komoly mínuszpont lehetne, de a Sennheisernek sikerült egy ergonómiai bravúrral ledolgoznia ennek a hátránynak egy nagy részét. A fejpánt pozícionálása ugyanis kissé unortodox. Ha a gyártó által ajánlott egyes pozícióba állítjuk a kétszáztíz fokban elforgatható kagylókat, akkor azokat a megfelelő szögben állítva, fölvéve a fejpánt nem a kagylók geometriai függőleges középvonalában húzódik, hanem két centivel előtte, a homlokunk irányába, a nyakcsigolyáink függőleges középvonalában. Ezzel pedig azt érték el, hogy az egyébként nehéz fülest sokkal kevésbé érezzük nehéznek a fejünkön hordva, mint amilyen valójában. Bravó!
Persze, az etalonmodell kettészedhető, fokozatmentesen állítható fejpántja még innovatívabb, de tapasztalatom szerint kábé senki sem használta ki a benne rejlő lehetőségeket, ahogyan a fokozatmentesen elforgatható egyoldali kagylóét sem, amik a HD8-asnál már két oldalon, de már csak négy fix pozícióba állíthatók. Még kicsit a fejpárnánál maradva: az új modellnél a párnázás cseréje is szofisztikáltabb megoldást kapott, itt már nincs ragasztgatás, mert ki-be pattintható műanyag panelre van erősítve. Az egyik legjelentősebb fejlesztés a két oldalt választhatóan (bajonettzárral) rögzíthető kábel: ezzel ugyanis megszűnt a „ki baloldalt, ki jobboldalt szereti a kábelt” problémakör.
Na oké, de hogy szól, hogy muzsikál a gyakorlatban, bevetésen? Hiszen a hangjának is sokat köszönhet az etalon; vajon tud ez olyan jól, vagy esetleg még annál is jobban szólni? Ennek megítélése persze erősen szubjektív, de számomra például hangminőségben és hangképben az AKG K181DJ és az Aiaiai TMA-1 az etalonok. Mindkettőnek jobban szeretem a hangját még a HD25-ösénél is, de tény, hogy mindkettő színezettebb, kevésbé lineáris, ugyanakkor hasonlóan analitikus hangképet ad. És az is tény, hogy egy dj-fülesnek nem feladata, hogy kifejezetten kellemes legyen vele zenét hallgatni.
A gyártó deklaráltan a HD25 professzionális felhasználási területeken kifogástalan, és mondhatjuk, jól megszokott hangképét igyekezett átmenteni az újabbik modellbe, még egy picit tovább optimalizálva. Én, aki hosszú évek óta össze vagyok nőve az etalonmodellel, már a még bejáratatlan HD8-as első hallgatásakor felismertem a hasonlóságot. Ugyanitt fontos megjegyeznem, hogy ez a modell is rengeteget változik (előnyére) a bejáratás során, ezt sokan hajlamosak figyelmen kívül hagyni. Olvastam róla olyan tesztet, ahol hajszálpontosan leírják a dobozból kiemelt fejhallgató hangképét és csuklóból csalódásnak minősítik. Szerencsére efféle szakszerűtlenség velem már csak azért sem eshet meg, mert nem alkalmi tesztelő vagyok, hanem munkaeszközként vettem birtokba a HD8-ast. És amit nálam kap, na az, az, kérem, pontosan az, amire kifejlesztették: harminc kilónál is nehezebbre tömött lemezes táskák oldalzsebébe beszuszakolni, kirángatni, dörzsölődés, ütődés, esetleg leejtés, sötétben botorkálva kábelrángatás, minden játszik.
Ezen a ponton meg is jegyezném, hogy az egyébként baromi jó minőségű keménytok hordfüle egyik oldalt már a második fellépés során leszakadt, pedig nem rángattam agyatlan módon, hanem picit alulméretezettnek tűnik a varrás. Ezen fölül az üzemszerűnek tekinthető abúzust maradéktalanul bírta minden szempontból. Maga a füles pontosan úgy néz ki, mint a kibontása napján. Nagyon tartós cucc lesz ez, az már látszik. Előfordulhat, hogy valaki elkenődik a dobozon olvasható Made in China felirat láttán, hiszen hozzá volt szokva a szeme a Made In Irelandhez, de jelentem, nyoma sincs semmi slamposságnak, bizonytalanságnak, letaglózóan igényes a berendezés és annak összeszerelési minősége.
Az hamar feltűnik, hogy ez nem fülre fekvő, hanem fülkagylót körülölelő dizájn, így például nekem ezt, a szokatlanul nagy súly és a kiterjedése mellett, újra meg kellett szoknom, rég volt már ilyen fajta fülesem. Ezzel együtt már az első fellépésen meglepő volt, hogy a HD8-as izolációs képessége mintha lényegesen gyengébb volna a HD25-ösénél. Az idő igazolta, hogy nem első benyomás volt, ma is így érzem, és más is így vélekedett róla, amikor a fejére cuppantottam. Szerencsére még így is bőven megfelel a neki szánt feladatra, azonban az tény, hogy lényegesen nagyobb hangnyomást küldök a dobhártyáimra ebben a fülesben, mint a régiben.
A hangkép elsőre elég szerencsétlenke, akárcsak a HD25 esetében, és megannyi más komoly fejhallgatónál. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a felsőkategóriás driverek között sok olyan van, aminek jelentősen módosul a hangképe egy bizonyos bejáratási időszak alatt. Olvastam már pár HD8-tesztet, amiben a tesztelő teljességgel semmibe veszi ezt a tényt, és szép precízen, hitelesen leírja az épp kibontott készülék hangképét, majd pedig le is szólja azt. Ennél azért én rutinosabb vagyok, külön ügyeltem a bejáratásra; valójában már négy-öt órányi folyamatos üzem után hallható változások voltak.
A bejáratási fázis után valóban egy erősen az etalonéra hajazó hangkép a jutalmunk, talán terjedelmesebb, de kellemesen levegős basszussal. Az imaging, a részletezés itt is teljesen rendben, nem voltam vele olyan szituban egyik bulin sem, hogy nehézségeket okozzon úgy és azt hallani, amit akarok. Torzításig küldeni kvázi lehetetlen, próbáltam többször is. Az impedancia itt az etalon aranyközép hetven Ohmjához közeli, legalábbis nagyjából: kilencvenöt Ohm, kellemesen hajtható a legtöbb klubmixer füleskimenetével. A legendás százhúsz decibeles SPL hangnyomásértéket is közelíti, igaz, alulról, a maga száztizenöt decibeljével. Marha hangos tud lenni tehát. Mindemellett a teljes harmonikus torzítás (THD) elegáns maximum 0,1 százalék, az etalon maximum fél százalékával szemben, ezt a különbséget mondjuk fülre meg nem mondtam volna.
Sommázva a használhatóságát, ha eltekintek az első bevetéstől, ahol rádásul bejáratatlanul küldtem neki, és az Akváriumban bizony komolyan le kellett robbantanom vele a fejemet, hogy rendesen halljak mindent anélkül, hogy lejjebb vegyem a monitort, abszolút hozza, amit az ipari standard. Párdon, amit egy ipari standard, hiszen el tudom képzelni, hogy a HD8 DJ is egyszer az lehet.
Ehhez persze hosszú termékéletciklus is szükséges, valamint a házon belüli konkurencia mellett egy esetleges árracionalizáció is. Ugyanis így, hogy pillanatnyilag majd' a dupláját kóstálja egy HD25-1 II-nek, így leginkább azok választják munkatársul, akiket rabul ejt az ultraszínvonalú prémiumminőség, a dizájn, és a szinte csupafém konstrukció örök-élet-meg-egy-nap ígérete, illetve akik öreg rókaként a szemeikkel forintosítani tudják az olyan extrákat, mint a két szett minden igényt kielégítő, mindentbíró kevlárerősítésű kábel, a két szett fülpárna és a gyári keménytok. Ezekkel számolva ugyanis máris legalább felére csökken a kettő közötti árkülönbség. Tehát igen, technikailag mindenképpen sikerült új ipari standardot csinálni, anyagilag pedig majd még meglátjuk.
A teszt elkészítéséhez elengedhetetlen segítséget nyújtott az Audio Partner, mely a Sennheiser márka kizárólagos magyarországi forgalmazója.
Koncertblog Session podcast-sorozat
Nők a pult mögött - ezek voltak a legmenőbb breakek tavaly / break, bassmusic - podcaster: Miss Mants, artworker: Szerdahelyi László
Kanye Westtől Redmanig - a legjobb rapek Majkáék szkreccsere, Gerysson szerint / hiphop, rap, r'n'b - podcaster: dj Gerysson, artworker: Csordás Dávid
Balladák és slágerek - Koncertblog Best of Crossover 2015 Legarstól / indie-pop-house-deephouse-pop-mainstream-crossover-funk-slow-newwave-diszkó-nudisco - podcaster: Legars, artworker: vj Manna
Koncertblog Best of Metal 2015 Session by Dr. Zoidberg / metál, deathmetal - podcaster és artworker: Dr. Zoidberg
Nincs mit cifrázni – a drum'n'bass legjava 2015-ben dj Ren és a Koncertblog szerint - podcaster: dj Ren, artworker: Oláh Orsolya
Érzéki monotonitás – szilveszterezz a Koncertblog adekvátan bulizós podcastjával! / house, technó, minimál - podcaster: dj Minich, artworker: Tatlin
Már nem szopnak a ministránsok - fortélyos blaszfémiával indul a Koncertblog podcast-sorozata / metál, hiphop, technó, punk, folk, reggae, blues, alter, pop - podcaster: Dr. Zoidberg, artworker: Szilágyi Rudolf
Lájkold Facebook-oldalunkat!, hogy részt vehess a party- és koncertbelépő-, illetve egyéb nyereményjátékainkon!
